Sióagárd őslakosságát a magyarok mellett szerbek,
szlovákok és németek alkották, de már a XIX. század közepén katolikus
magyar közösségként tartják számon magukat. A település azon kevés Tolna
megyei falvak egyike, amelynek népviselete, díszítőművészete, elsősorban
kertkultúrájának, szűkebben véve a paprikatermelésnek és kereskedésnek
köszönhetően mindmáig élőnek mondható.
Egyetlen községből ismert öltözet, amely csupán
anyagában utal a Sárköz egyébként önálló viseletére. Az 1910 körül
sokszínűvé vált sióagárdi viselet kifejlődésében, hímzés- és
formavilágában közel áll a kalocsaihoz, de attól teljesen független.
A férfiak vállfoltos, szűk kézelőbe ráncolt ingei a
századforduló után már színes gombokat, gallért és fiatalabbaknál
lyukhímzéses díszt kaptak az ing elején, kézelőjén és a vállfoltokon. Az
ing alján – mivel azt nem tűrték a gatyába - lyukhímzést (slingelést) is
alkalmaztak. (A fiatalok ingébe piros monogramot varrtak.) A
századforduló után a vászongatyákat lassan kiszorította a fekete és
sötétkék kordbársony pantalló vagy nadrág, amelyhez rendszerint
bőrpapucsot vagy cipőt, a gazdagabbak csizmát viseltek. Az ing felett
régebben nyáron csak mellényt, télen szűrt, bundát, a századforduló
táján hidegebb időben rövid (kordbársony) kabátot hordtak.
A nők legalul viselt, vállpántos
péntője vagy
korcos péntője
(pendely) a századforduló után a
bevarrott típusú ingek terjedésével (és a
pruszlik elmaradásával)
kettévált: egy rövid pöntőre és
egy, az ing alatt hordott, az 1920-as évektől kezdve egyre színesebben
hímzett vászonpruszlikra. Az
18sioagard-as évekig mellévarrott bő ujjú
ümögöt varrtak, melyet az ujjhosszába betoldott csipkével
díszítettek. A bevarrott típusú és színes (kék-vörös, lila) ingeket 1910 körül
már a fehér mellett kevés piros és kék hímmel is díszítették, ez a két
egymás mellett alkalmazott szín jellegzetes vonása a sióagárdi
viseletnek. Az 1920-as években a hímzés egyre nagyobb felületet borított
és tarkább lett. A 30-as években a kedvelt színek már a
permetkék (világoskék),
sötétkék, piros, rózsaszín, lila, zöld voltak. Az ing alját a nők is
kívül viselték. A hosszú péntőre hétköznap még egy rövid
vászonpéntőt, vászon, festett
vagy kékfestő melles kötényt
kötöttek. Így jártak a ház körül és a mezőn. Vasárnap fehér
gyolcsszoknyát viseltek, körül végig ráncba szedve. A mai Magyarország
határain belül itt maradt fenn legtovább a fehér ünneplő szoknya
viselete. Télen és ünnepre 2–3 alsószoknyát,
rokollát is felvettek, melyek
ugyanúgy, mint az azokon viselt selyem, kasmír vagy kartonszoknya, elöl
nem volt összevarrva, kapoccsal csukódott. Az ünnepi selyem szoknyákat
kerek vagy sűrű, egyenletes redőkbe szedték, anélkül, hogy az anyagot
megtörték, levasalták volna. Ünnepnap délelőttre arany csipkével és
islóggal (színes szalaggal)
díszített varrottvirágú selemkötényt
vettek, délután pedig kenyettkötényt
hordtak. Ezt kékítőporos keményítővel és tojásfehérjével mángorolták
fényes-simára. A selyem és kasmír pruszlikok viselete a századfordulótól
kezdve elmaradt, helyükbe 1910-től kezdve a bevarrott ujjú ingek elé
színes szalagokkal, islóggal
díszített ümögelő vagy
előke került vagy hosszú szűk
ujjas, hátul kereken hosszabbra szabott gyári csipkével és islóggal
díszített löbit (női ujjast)
húztak. A menyecskék hátul csomóba tekert hajukat szalagos
konttyal fedték be. Így jártak
az esküvő után egy évig, ezután levették a szalagokat és piros alapú
rózsás kendővel kötötték be a fejüket. A századforduló után terjedt el a
„harcias” (a szomszédos Harc
községről) kendőviselet. Ennél a dísztelen hajkontyot fedő ruhára, a
pintlire papírral keményített,
sisakszerű, hátrakötött kendőt tettek. Télen a vállakat is takaró
berliner kendőt viselnek ma is.
Lábukra mintás, színes gyapjúkapcát
(harisnya), selyem- vagy bőrpapucsot, leggyakrabban azonban fekete,
kötött és hímzett mamuszt vagy
tutyit húztak, télen házkörülre
facipőt,
klumpát.