Alföldi városi és mezővárosi viselet
 

Szűkebb hazánk a Dél-Alföld, amely az ország délkelti részében helyezkedik el, magába foglalva Csongrád, Békés és Bács-Kiskun megyék területét. Néprajzi területként átnyúlik a szomszédos Szerbiába és Romániába (bácskai és bánáti területek).
A Dél-Alföld központja a Tisza-parti Szeged, hatalmas tanyavilágával, messze dél felé kirajzó csoportjaival. Vízen járó lakosai, halászai éppen úgy külön réteget alkottak, mint jellegzetes kézművesei: késesek, papucsosok, gombkötők, akik messze földre hordták áruikat. A magyar paprikatermelés legrégibb központja, mely itt önálló foglalkozási ággá vált. A Tisza mentén innen északra Hódmezővásárhely gazdag népi díszítőművészetével válik ki környezetéből. 

A terület népességét tekintve nagyon vegyes képet mutat. A Duna-Tisza közén a tatárjárás után telepedtek le a kunok. A török alatt kipusztult magyarságot németekkel, szlovákokkal (Szarvas környéke), szerbekkel (Deszk, Újszentiván) pótolták.
Szegeden és az egész szegedi nagytájon a parasztházak elterjedt, jellegzetes díszítése volt a napsugaras házdíszítés, vagy más néven napsugárdíszes oromzat. A ház utcai homlokzatán, a háromszög alakú oromzat közepén a padláslyuk egy szemet jelképez, amelyből napsugarak áradnak ki. A padláslyuk a nap – ahogy az idősek mondják, istenszöm – és abból áradnak szét a míves asztalosmunka által született sugarak. Régen kifestették a sugárléceket egy-két, ritkábban három színben. A pirosat kékkel, szürkével, zölddel párosították, a szürke fabetét mellé zöldet helyeztek.

A fennmaradt viseletek és a tánckultúra szempontjából két település emelkedik ki erről a területről: Tápé és Apátfalva.
A szegedi tájon Tápé őrizte meg legtovább a hagyományos viseletet. A ránk maradt tárgyi anyag, családi fényképek és visszaemlékezések alapján kb. egy évszázad viseleti kultúráját ismerhetjük meg. 
 

Férfi viselet:

Az alföldi férfiak három fontos felsőruhadarabja: a suba, a ködmön és a szűr. Mesteremberek: szűcsök és szűrszabók készítették.
A mai idősek emlékezete szerint nagyapáik még bőgatyában és vászoningben jártak. Télen báránybőr sipkát hordtak. A századfordulón a tápai férfiak kalapja magas tetejű ún. bográcsszélű vagy más néven hatvarrásos kalap volt. Az ünneplő kalapokselyemfényű nemezből készültek, a köznapi csak posztókalap volt. Aratáskorszalmakalapot is viseltek, amit Szegeden vásároltak.
A borjúszájúinget (bornyúszájú üng) az 1870-es években még Tápén is hordták. Szeged környékén főleg a pásztorok és a betyárok viselték. A borjúszájú vagy lobogós ingujjra jellemző, hogy nincs kézelője, tehát ujja szabadon lobog. 
A vállfoltos vagy pálhás ing keskeny gallérja és kézelője madzaggal kötődött. A vállánál és a nyakánál ráncolták, hogy bokrosabb legyen. A madzagot később felváltotta a gombolás.
            A 3-6 szeles gatya az inghez hasonló anyagból készült. Hossza a bokáig ért. Dereka keskenyen visszaszegett, amelybe pertlit (keskeny vászonszalag) fűztek. Alját rojtozással díszítették. A bő vászongatyát és inget hétköznap és ünnepnap is viselték. Abőgatya elé kékfestő kötényt kötöttek.
Vászonruhájukat télen szűrkankó (lefelé bővülő ujjas rövid posztó felsőruha), valamint a testhez álló, csípőig érő ködmön egészítette ki. A férfiak ruhadarabjai közül asuba viselése maradt fenn legtovább, amelyet 7-9 birka bőréből készítettek.
Tápén kevés volt a jómódú gazda, ezért ünneplő ruháikat készen vásárolták a szegedi piacon. A magyar szabók ismerték a környékbeli falvak viseletét, és készruháikat - árban és minőségben - a vásárlók igényeinek megfelelően készítették. Az 1900-as években még akékposztó ruha volt az általános viselet, de a nagygazdák közül néhányan már ekkor is a fekete fényes posztóruhát kedvelték. Az 1910-es évektől a sötétkék ünneplőt aztán egyre inkább kiszorította a fényes fekete posztókabát, széles gallérú kihajtóval. Ünneplő öltözetük dísze a szegőzött ingmellű sifoning (vászoning) volt.
A fekete posztóruhát keményszárú, hátulvarrott csizma egészítette ki. A csizma nehezen nyert teret magának Tápén, sokáig a bocskor viseléséhez ragaszkodtak a helyiek.
Az I. világháború után a férfiviselet változása egyre erőteljesebbé vált. Mivel sokan bejártak Szegedre dolgozni, alkalmazkodtak a városiak öltözetéhez. A bográcskalap karimája szélesedett, a szűkszárú csizmanadrág mellett lassan terjedt a priccsesnadrág (a felső lábszáron bővebbre, az alsó lábszáron pedig szűkre szabott, elül gombolódó nadrág). Az 1920-as években a bejáró munkások körében tért hódított apantalló (hosszú, egyenes szárú, elöl gombolódó nadrág) is.

Gyermekek viselete:

Az újszülött gyermeket nagy pelenkába csavarták, amelyet az apja valamelyik foltos gatyaszárából szakítottak.
A csecsemők  hátul nyitott kisinge és főkötője sifonvászonból volt varrva. A kis fodrosfékető (főkötő) csipkével volt díszítve. A hátul nyitott inget 2-3 éves korukig viselték a kicsinyek. Télen a hidegben betekerték őket egy meleg belinerkendőbe (vastag gyapjúfonalból kötött vállkendő).
A nagyobb gyermekek inge már elölgombolós volt. Pundrát (alul nyitott kezeslábas), meg ubonyt kaptak hozzá. Az ubony hosszú ujjas, magas nyakú, hátul középen záruló ujjas, melyhez a szoknyát hozzávarrták. A kislányoknak buggyos ujjú volt, a kisfiúknak derékban el volt vágva. Hűvösebb időben kötöttkacabányt (kiskabát) viseltek.
A gyerekek 7-8 éves korukban kaptak először ruhát, addig ubonyban jártak. A lányoknak a hosszú ujj rövidült meg először, majd kaptak 1-2 alsószoknyát, 1 felsőt, ami nyáron karton, télen posztó vagy festőanyagból készült. Selyemszoknyát csak anagylányok viseltek. 
A fiúk első ruhadarabjai: a bokáig érő rojtos szélű gatya és a kézelős sifoning. Elsőáldozásra bornyúszájú inget, bőgatyát, virágos bársonymellényt, szürke vagy fekete kalapot kaptak. Ekkor kapták az első csizmájukat is.
A 14-16 éves fiúk viselete már teljesen azonos volt a felnőttekéhez.

Nők viselete:

A századfordulón az eddig használt félinget felváltotta a hosszúing. Ezzel együtt kezdett elmaradni a házivászonból készült pöndöl (a női alsótestet fedő, vászon ruhadarab). A tápéiak 5-6 alsószoknyát hordtak, amely felett a bokán fölül érőbokros szoknyát hordták. Akiknek kevés szoknyájuk volt, azok vasárnap színéről, hétköznap fonákjáról hordták. A bokros aljú szoknyához nyelves aljú vagy legyező aljú szatyorkát illetve blúzt viseltek keskeny köténnyel. A brokátból, bársonyból, selyemből készült, bélelt testhönállót (derékon alul érő, testhez álló, bélelt női ujjas) csak jeles ünnepeken viselték. Az ujjasok felett kétféle kendőt hordtak: a nagyméretű nagyselyömkendőt és a nyakravaló kis selyömkendőt.

A ruhák és lábbelik száma is meghatározott volt. A nagylány évente egy pár lábbelit kapott, ami lehetett cipő vagy papucs. A papucshoz fehér harisnya vagy botos (színes csíkos) harisnya illett. Nyáron mezítláb jártak vagy bocskorban, télenasszonycsizmában, amelynek bővebb volt a szára, mint a férfiaké. A szépen kivarrottbársonypapucs mellett a ház körül egyszerű bőrpapucsot hordtak.
A lányok hajukat két ágba fonva viselték, színes selyemszalagot kötöttek bele. A nyakukban 6-8 soros kalárist hordtak. Az asszonyok a fejükön féketőt (pamutból horgolt főkötő) hordtak. Ezt később felváltotta a fityula, amelyet előre megvarrtak sötétebb, egyszínű, virágos selyemből, és az elejébe keménypapírt tettek, hogy szebben álljon.
A nőknél az öltözködésben voltak íratlan törvények, amelyeket be kellett tartani. Minden alkalomra mást kellett viselni. Adventkor és nagyböjtben festő ruhadarabokat viseltek, de gyászruhaként is hordták. Téli ünnepeken flanel testhönállót, blúzt, fekete bársonykendővel, fekete selyemkötővel. Pünkösdre a lányok rózsaszínbe öltöztek, az asszonyok piros, bordó színű ruhába. Úrnapján és búcsúkor fehér ruhát viseltek. A nőknek más ruhába kellett mennie misére és mást kellet viselni tánchoz. Papucsban jártak táncolni, de a Tisza partra elmentek mezítláb is. Az idős asszonyok a századfordulón csurakban jártak. Ez egy testhez álló, kifelé bővülő posztókabátvolt.

Forrás: www.fonofolk.com/site/hun/tudastar/delalfold.html